NÉPMŰVÉSZETÜNK

NÉPMŰVÉSZETÜNK KÉT ALAPANYAGA:

A NEMEZ ÉS A "KÉKFESTŐ" BATIK,

VALAMINT A MÉZESKALÁCS

A nemezelés

Textíliáink jelentős részét növényi rostokból állítják elő, Belső-Ázsia lovas népei azonban már a Krisztus előtti első évezredben felfedezték, hogy az állati eredetű rostok is alkalmasak ruháik alapanyagának. A technika, amelyet a kezdettől fogva használtak ugyanolyan ősi, mint a szövés vagy a fonás és az így kapott anyag - a nemez - kellemesen puha, bolyhos, levegő-áteresztő és védelmet nyújt a szélsőséges éghajlat ellen. Maga a "nemez" szó iráni (perzsa) eredetű és jelentése: "ver"; a nemezt készítésénél ugyanis összedöngölik, "összeverik", illetve kallálják (összegyúrják). A nemezelés legkeletibb határa a Kínai Nagy Fal, legnyugatibb a Kárpát-medence volt; sem Amerika, sem Afrika nem ismerte csak az eurázsiai sztyepvidéken élő népek használták. Olyan népek készítették, amelyekre az európai "kultúra" a pejoratív "lovasnomád" jelzőt sütötte rá. A nemezkészítés őshazája - amint az előbb elmondottakból következik - Belső-Ázsia, úgy mondhatnánk: "Ázsia Szíve" (a Dzsungár-medence és a Takla-makán peremvidéke), azaz "Kínai Turkesztán" (vagy Kelet-Turkesztán). Máshol is tenyésztettek birkát, de a "nemezt" sehol nem "találták föl". Belső-Ázsia népeinél a nemez létszükséglet volt. Ezek a belső-ázsiai népek még ma is ugyanúgy készítik a nemezt, mint őseik és ugyanarra a célra használják. Valaha, amikor a hagyományok szerint még az istenek a földön laktak - így is kezdhetnénk e történetet. "A sátrak falain nemezből kivágott és körülvarrt istenek szolgálták az embert és védték a rossz, a gonosz szellemek és a szerencsétlenség ellen". Ha nagy útra indult valaki, nemezszőnyegre ültették, úgy búcsúztak tőle. A nemez vallási és világi szertartásoknak is része volt ;a fejedelmet mindig nemeztakarón avatták. Timurt is ilyen szőnyegen emelték magasba. A fehér nemez volt a legértékesebb, mivel a fehér őseinknél a megtiszteltetés színe volt. A szürke nemezt lószerszámok készítéséhez vagy a szegényebbek tárgyaihoz használták. Szakemberek erről így írnak: "A vadjuh háziasítása Belső-Ázsiában zajlott le, és az itteni pásztornépek voltak a nemez feltalálói és ők voltak ezen anyagnak felvirágoztatói is". Ugyanis Ázsia füves legelőin kevés az építésre alkalmas fa, a gyapjú viszont nagy mennyiségben áll rendelkezésükre. Az állatokkal vonuló pásztoroknak olyan hajlékra van szüksége, amely könnyen szétszedhető, szállítható és gyorsan összerakható. A birkának és a belső-ázsiai taki-lónak elterjedési területe teljesen egybeesik a nemez elterjedési területével. Ezért érthető, hogy a nemezelés kultúrája a Kínai Nagy Fal és a Kárpát-medence között széles sávban alakult ki, amelyhez a bőrmegmunkálás és a szőnyegkészítés művészete is társult.

Az első kínai feljegyzések a nemezről a Kr.előtti IV-III. századból származnak, amikor a Kínai Énekek könyvében (Shi King) és a Történelmek Könyvében (Shu King), hogy e módszert a Kínai Nagy Falon túli "barbárok" - a hsziungnúk (hunok) - "találták fel", illetve használták. Kr.előtti 307-ben Wu-ling kínai uralkodó Csao vezetőjének lovát a hunoktól beszerzett nemezzel takarta be, de a könnyű kínai textilekhez (selymekhez) szokott kínai uralkodóknak ez nem felelt meg, a nemezt amúgy is "nomád" szokásnak" tartották. A kínaiak a hunok-lakta területet egy időben "nemezországnak" nevezték. A Tang-dinasztiabeli Kínai Évkönyvek a "barbárok" arannyal és értékes kövekkel díszített jurtáiról számolnak be. A kínaiaknál a nemezelés éppúgy soha nem jött "divatba", mint Európában sem, bár nemeztárgyak eljutottak a rómaiakhoz is. Hérodotosz a szkítáknak "nemezzel borított házairól" ír és megemlíti, hogy "a keleti nomádok nemezzel fedett kocsikkal vonulnak, amelyekben lakni is szoktak". Stein AurélHotanban megtalálta az első csodálatosan megmaradt festett jurta maradványait a Kr.előtti 324-ből.

Tulajdonképpen mi is a "nemez"? Összegubancolt birkaszőr. Az állati szőrök a víz, a hő és mozgatás hatására minden kötő- és ragasztóanyag nélkül összeállnak. A nemez és a német eredetű, kb. 150 éve német területről hozzánk elkerült "filc" azonos anyag; a nemez kézzel készül, a filc gépi termék (ezzel szemben a "posztó" gyapjúfonalból áll és szőtt). A puli és a komondor ázott, zsíros, csatakos szőre összekoncolódik, összeáll. Erre mondja a kunsági ember: "megkijecesedett a kutya szőre". A belső- és közép-ázsiai török népeknél a nemez neve "kijic", régi elnevezése "namadis" volt. A honfoglalást követően a földművelés térhódításával az átalakult életformák nem kedveztek a nemezmunkák fennmaradásának. Ezután a XIII. században beköltözött kunok újabb lökést adtak a nemezelésnek, de az idők folyamán ezen anyag lassan jelentőségét vesztette. Manapság főleg a népművészek készítenek nemeztárgyakat részben dísznek, részben pedig használat céljaira. Olyan helyeken, ahol ősi racka-juhot újra tenyésztenek (pl. Salföldön), feléledt ezen ősi technológia és csodálatosan szép nemeztárgyakat (szőnyegeket, faliszőnyegeket, tarsolyokat stb.) készítenek.

- A nemez alkalmazása. 1. A nemezt legnagyobb mennyiségben a nemezsátrak beborításáhozhasználták és ma is használják. Egy-egy jurthoz 150-200 juhnak egy évi teljes gyapjúhozama szükséges. Új sátrat a menyasszony számára állítanak, az asszonyok megelégszenek a sátrat borító nemezdarabok folytonos kicserélésével és javításával. A Kínai Évkönyvek leírásából és ősi türk énekekből tudjuk, hogy a jurt első alapanyagául az abban az évben megszületett első birka gyapja szolgált. A mongolok jurt-készítéséről Marco Polo és Plano Carpini XIII. századi munkáiból értesülünk, de jó leírást ad róla Ibn Batuta XIV. századi arab utazó is. Ismerjük Timur (Tamerlán) (1336-1405) könnyen hordozható katonai nemezsátrát.

2. Miként a hajlék a hozomány része és büszkesége, úgy az ágyat takaró és a földre egyaránt letehető nemezszőnyeg is az volt. E takarók részben éjszakai takarózásra szolgáltak, amelyekbe csodálatos mintákat dolgoztak bele. A falakra feltett nemezsátrak nemezből kivágott és körülvarrt mintáin "istenek" és totemek védték az embert a gonosz szellemek és a szerencsétlenségek ellen. 3. Gyakran használt tárgy a lovak nyeregtakarója vagy a nyereg alá helyezett izzasztója - kunsági nevén csakrakja, amelyet fehér, szürke vagy sárga mintával díszítettek. 4. A pásztorok sokfelé viselnek nemezből készült kabátot, kepeneget; ez a viselet egyúttal rangjelző és státus-szimbólum is. Nyáron a melegtől véd, télen pedig az eső és a hó lepereg róla és jól véd a hideg ellen. "Nem szabják, nem varrják, mégis ujja és csuklyája van" - mondják.

5. A honfoglalás korában őseink fejviselete a gúlaszerű süveg volt, amelynek a karimája gyakran prémből készült. E süveg-viselet Európában a 900-as években nagy "divatot" indított el, amely fénykorát az 1600-1700-as években élte, amikor az az asszonyok és a gyermekek fejére is rákerült. Az őseink által behozott kalpag-viselet - immár kalap néven - az 1800-as években visszajutott hazánkba és kiszorította a süveget. Vidéken a kalpag ezután is nemezből készült; alföldi kalaposaink megőrizték az ősi nemezeléses technikát, de divatban maradt a kun süveg és a túri süveg, amelyben - ha ügyes volt a mester - "a víz is megállt". 6. A nemezcsizmát (vagy szőrcsizmát) gyakran meg is talpalták, hogy erősebb legyen. Ennek ősi neve a botos volt. Rövidebb, bokáig érő változatát nevezték mamusznak, ha pedig a szőrcsizmát vékonyra készítették, akkor nemezharisnyát kaptak, amelynek régi neve kapcavolt. Ez lehetett egy darabból vagy lábra csavart. Dagesztán hegyes területein a nemezbőlcsizmát is készítettek, melynek hegyes, gyakran felhajló orra volt és nem egyszer térdig is ért. A női csizmákat finomabb minőségű, rendszerint fehér nemezből szabták és száruk rövidebb és szélesebb volt. A kemény, bőrtalpú lábbelit szattyánbőrdíszítéssel is ellátták. 7. Aszőrlabda könnyű és széttéphetetlen volt; ezt vagy egyszerre, vagy kevés szőrrel kezdték gyúrni, majd naponként kevés új szőrt adtak hozzá. A szőrlabda földhöz vágva olyan magasra felugrik, mint maga a gazdája. 8. Ritkábban készítettek nemezből zsákot, tarisznyát éskesztyűt.

- A nemez kikészítése. Nemezek különböző minőségű gyapjúból készültek; hasláb- és hulladék gyapjúból. Ez utóbbit belső vagy alsó részekre használták. A lenyírt gyapjúból először kimossák a zsíros szennyeződéseket, majd a szőrt meglazítják, "tépik". A tépett gyapjút bizonyos rend szerint a kívánt hosszban és szélességben leterítik, majd összecsavarják. Az ősi eljárás szerint a gyapjútekercs közepébe fából készült rudat tettek. Az összecsavart és kötözött hengert egy erre a célra készített favázas ágyra vagy deszkalapra tették, ott forró vízzel öntözték, hogy a gyapjút átitassák, "befüllesszék". Közben 4-6 ember folyamatosan hengerelte a tekercset 4-8 órán át, miközben kézzel vagy ütőfával állandóan ütögették. Ennek eredményeképpen a gyapjú összegubancolódott. Menet közben többször ellenőrzésképpen a tekercset szétgurgatták, széleit megigazították, majd újra összetekerték, forró vízzel öntözgették, görgették és ütögették. Újabb módszer szerint (Kaszás Ákos módszere) lágy- vagy kemény vásznas gyúrással, taposógyúrással vagy lovasgyúrással állítják elő a nemezt, amelynek lényege azonos a régi módszerrel.

A nemez díszítése kétféle módon történt. Az első változatban a mintát a földre fektetett kendervásznon helyezték el, majd a fellazított gyapjút erre rakták rá. Így a színes minta egyidőben készült a nemezzel. Ez a módszer nagyobb erőt és jobb szerkezetet adott a nemeznek, csak a minta kissé elmosódott körvonalú volt. A másik változat szerint először csak félig nemezelték össze a gyapjút és aztán tették rá a mintát. Ezután ismét hengerré tekerték össze és folytatták a görgetést. A nemez alapszíne leggyakrabban piszkosfehér, kisebb számban van szürkésbarna színű gyapjú. Amennyiben mintát festenek bele, ezt gyökérből, fakéregből és gyümölcsből készített növényi festékkel művészi ízléssel készíti a mester. Leggyakoribb a narancssárga, a vörös és a barna színárnyalat. A legősibb minta a Nap- és a Hold volt. A nemezszőnyegek szélére olyan szegélymintát festettek, amilyent ma a csángók.

A "kékfestő"

A nemezelés eredetéhez hasonló a kékfestő technológia és a kékfestő-motívumok eredete (bár Néprajzi Lexikonunk szerint a kékfestő technológiát a XVIII. század közepén Németalföldtől "vettük át"). "A több, mint 2000 éves kékfestő technika Belső-Ázsia török népeinek ősi kultúrájához tartozik" (Lu Pu, 1981). Lényege, hogy megolvasztott méhviasszal mintákat nyomtatnak vagy festenek a lenvászonba, amelyet indigóval kékre festenek, majd forró vízzel kioldják a méhviaszt. A belső-ázsiai száraz levegőnek köszönhetően csodálatos kékfestő textilek és eszközök kerültek elő az asztanai Kr.uáni I-II. századi aknasírokból; Lu Pu kínai kutató Han korabeli (Kr.e. 206-Kr.u.220) kékfestő-mintakönyvet adott ki Pekingben 1981-ben.

A kékfestő motívumok közül a legismertebbek a virágábrázolások (tulipán, szegfű, rózsa), a gyümölcsök (gránátalma, körte stb.) és az állatábrázolások (lepke, páva, kakas stb.). A kékfestő anyagokon szereplő mintakincs a hun és a török népek hitvilágához és mondavilágához kapcsolódik; a tojás a továbbélést, a horog a leány reménységét és férjhez menését fejezi ki; a gránátalma - mivel sok magja van - a sok utódot szimbolizálja, a bazsarózsa a tavaszt, a szerelmet, az érzékiséget és a női szépséget, a virágon belüli virág pedig az élet szépségét és bőségét jelképezi. A madárnak a lepkeszárnyai a szellemi szabadságot, a madár nyaka köré fonódó virágszár pedig az élővilág egységét jelenti. A kinyíló tulipán az életet és a termékenységet szimbolizálja. Gyakori a belső-ázsiai kékfestő motívumok között az életfa-ábrázolása, amely távol áll a kínai gondolkozásmódtól, de azonos a miénkkel.

A mézeskalács

A közelmúltban monografikus kötet jelent meg Belső-Ázsia török népeinek mézeskalács-kultúrájáról. A kötet lényege, hogy megtudjuk, hogy a mézeskalács készítése éppúgy, mint a belőle készített "huszár-", szív- és állat alakú "mézesek" ősi kultúránk része. Hogy hunok, avarok vagy a honfoglalók hozták-e be a Kárpát-medencébe nem tudjuk.

A mézeskalács eredetét nem ismerjük. "Szakkönyveink" természetszerűleg azt a görögöktől és a rómaiaktól származtatják, pedig már az egyiptomi, a mezopotámiai és belső-ázsiai ásatások alkalmával több ezer éves mézeskalács is került elő. Lehetséges, hogy egyidőben több helyen is "feltalálták", lehet, hogy kozmopolita ételről van szó. A mézeskalács olyan táplálék, amely hosszú ideig eláll, tápláló és egyúttal igen alkalmas arra, hogy egy nép hiedelemvilágát és képzeteit e tárgyra vigye fel. A magyar "huszár"-minta ugyanilyen formában Belső-Ázsiában is előfordul azzal a különbséggel, hogy a "guszár" török nyelven "közkatonát" és nem lovaskatonát jelent. Annyiban valljuk a mézeskalácsot magunkévá, hogy a hozzá kapcsolódó motívumvilág ősi népművészetünk motívumvilágával azonos.

FORRÁS http://www.kiszely.hu/

AUKCIÓ

AUKCIÓ  -   ÁRVERÉS   - AUKCIÓ

A KÉZMŰVES TERMÉKEK TÁRHÁZA LICITÁCIÓT HIRDET

Az árverés tárgya egy 55*90 kék-fehér csikritmusos rongypokróc. A pokróc jó minőségű alapanyagból készült, tisztitása egyszerű mosógépben 40 fokon mosható.

Kikiálltási ára 425,00rsd

Az árverés 2013,10,30-án 20:00h zárul, erdményhirdetés 21h

A licitálás menete a következő:

1 lépés keresd fel és like-old a www.facebook.com/KezmuvesTermekekTarhaza oldalt

2 lépés like-old a terméket ábrázoló képet

3 lépés a hozzászólok opciónál tedd meg a tétet

4 lépés megosztás

A batikolás

LENGYEL GYÖRGYIA batikról

Idézzük magunk elé Gauguin képeit: az álmatag tahiti nőket, akiknek vörös, zöld, fekete és sárga batikolt ruháját néhány könnyű petty, egy-egy virág vagy koszorú fehér foltja díszíti. 

A batik a forró távol-keleti nap termékeny talaján létrejött igazi népművészet. 

A batikolás az anyag díszítése olyan módon, hogy az anyag bizonyos részeit forró viasszal fedjük. Ezután hideg vagy langyos festékfürdőbe helyezzük a darabot, amely a viasszal fedett részek kivételével tetszés szerinti színt - színeket - kap. A viaszréteg eltávolítása után az előbb lefedett részeken előtűnik az anyag eredeti alapszíne. 

A "batik" szó jávai eredetű, jelentése "írni", "rajzolni", "festeni". Sokan nem elégszenek meg ezzel a nyilvánvalóan helyes értelmezéssel, és jelentését összefüggésbe hozzák a viasz megtörésével, amelynek révén a batik színes erezete keletkezik. Mások a "csepp" szót látják benne, eszerint a szó viaszcseppre utal. Vannak, akik "virágzás"-ként értelmezik; a legtöbb jávai díszítőelem ugyanis virágformájú. 

A batik szabadrajz alapján készül. Korlátlanul megnyilvánulhat itt az egyén művészi tudása és ízlése. Minden batikmunka eredeti, egyedi darab. Ha többször alkalmazzák is ugyanazokat és színeket, a minta sohasem lesz teljesen azonos az előbbivel. A munka természetéből fakad, hogy a díszítményben és a színezésben finom eltérések jelentkeznek, vagyis mindenkor új változat jön létre. 

A kivitelezés sikerében nagy szerepe van a véletlennek is; a kihűlt viasz könynyen törik, és a festékfürdőkben való kezelés közben megtörténik, hogy a festék a viasz hajszálrepedéseibe behatolva olyan helyeken is megfesti az anyagot, ahol nem akartuk. Egyébként a finom hajszálrepedések nyomán befolyt színes festék olyan hatást kelt, mint a márvány erezete. A jávai batikmunkákon ez inkább véletlenül jön létre, Európában szándékosan idézik elő. Ez a valóságos vagy látszólagos véletlenszerűség különleges művészi hatást kelt. 

Vannak batikmunkák, amelyeknek mintái és színei sajátos szépségükkel vetekszenek minden másfajta díszítésmóddal. 

A batiktechnika többezer éves. A franciaországi lyoni múzeum az ókori egyiptomi sírokból származó szöveteket őriz, amelyeknek díszítése viasztechnikával készült. Meglehet, ezek a darabok Indiából kerültek oda. Nagyon régi batikokat találtak Japánban, Kínában, a volt Szovjetunió területén. A batik egész Kelet-Ázsiában elterjedt. 

Amikor a batikról beszélünk, mégis rögtön Indonéziára, egész pontosan Jáva szigetére gondolunk. Jáva a batikmuvészet bölcsője. A jávai klasszikus irodalomban nemegyszer esik szó a fejedelmek, hercegnők pompás, batikolt ruhadarabjairól, amelyeket a legdrágább ékszerekkel együtt emlegetnek. A batik azonban - mint említettük - nemcsak az előkelők, hanem a nép viselete is. Természetesen addig, amíg kizárólag a sok munkával és fáradsággal járó ősi módszert alkalmazták, és még nem terjedt el a nyomtatás, a batik igen drága volt, s a szegényebbek csak ritka alkalmakként, ünnepi viseletként hordhatták. De egy egyszerű technikai eljárás feltalálása és kifejlesztése - a nyomódúcokkal való mintaátvitel - meggyorsította s olcsóbbá tette a batikolást. Ezzel aztán a batik az egész nép mindennapi öltözékének díszévé vált.

 Forrás http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/batik.html

csipkecsodák

Készitette Csuvik Gizella

nemez

A nemez

Te bárányok gyapjából való, tíz ujjal óvatosan készített, ezernyi vízcseppel meghintett, mezőn erős lovakkal görgetett, drága hazánk édes kincse, lyukadásig sose kopj, olyan legyél, mint az igaz erőd, fejér, mint a hó, erős, mint a selyem. Úgy legyen. (Mongol jó kívánság)

A nemezkészítés - gyapjúfürtök, az állati szőr erős anyaggá való összegyúrása - ősibb mesterség, mint a fonás vagy a szövés. A fellazított gyapjú meleg víz, meleg és gyúrás hatására tömör, vastag és jól szigetelő anyaggá áll össze. Már az ősrégi időkben is gyakorolták a nemezkészítést mind Ázsiában, mind pedig Európában . Abban az időben vagy közvetlenül azután alakult ki, hogy az állatbőrt és a szőrt ruhák készítésére kezdték használni.
Csúcspontját és tökéletességét Ázsia állattartó törzsei körében érte el a nemez használata és ez az alapvető oka annak, hogy a nemez feltalálását, – mind a kezdeményezést, mind pedig az eljárás tökéletesítését – az ázsiai vándorló pásztornépeknek kell tulajdonítanunk.
E mesterség és művészet kezdetei az emberi műveltség hajnalán már feltűnnek. Sem az ősi szkíta, sem pedig az ősi török törzsek nem rendelkeztek semmiféle írással, így legkorábbi történetükből semmi sincs feljegyezve saját nyelvükön, ezért e tekintetben csak a kínai és görög feljegyzésekre hagyatkozhatunk. Bizonyos fokig a régészet is segítségünkre lehet, mivel Közép-Ázsiában ősi nemezmaradványokat találtak. Sőt mi több, a török, mongol és tibeti törzsek ősi életmódját még ma is sokan folytatják; még mindig úgy készítik a nemezt, mint őseik több ezer évvel ezelőtt, még mindig pontosan ugyanazokra a célokra használják.
Érdekes tény, hogy a 150 éves német eredetű filc szavunk többek számára ismeretes, mint a korábbi, többezer éves nemez. Mindkettő azonos anyag, annyi különbséggel, hogy előbbi a gyári változat neve, míg utóbbi a kézzel készültté.

Legendák a nemez születéséről

Noé a parancsot végrehajtván, szerencsésen menekülvén, a bárkából kiözönlött állatok helyén egy eddig ismeretlen anyagot talál. A negyven nap alatt kihullott állati szõrök a rájuk került nedvességtõl és attól, hogy az állatok mindvégig rajta tapostak, nemezzé álltak össze. (Beverly Gordon: Feltmaking, 1980, New York, Watson Guptil)

Perzsiában a nemez eredetét Salamon fiának tulajdonítják, aki pásztor volt. Meg volt gyõzõdve arról, hogy birkáinak gyapja szövõszék nélkül is vízálló nemezzé gyúrható. A gyapjútincseket azonban bármennyire is próbálta, nem tudta nemezzé tapasztani. Végülis, türelmét vesztve, a sikertelenség miatt könnyeit hullatva, a gyapjút taposni kezdte. És lám! Feltalálta a nemezt! (Beverly, 1980)

Törökországban a nép hite szerint minden mesterségnek volt egy tanítója, aki vagy a próféták közül került ki, vagy valamelyik vallási vezetõ volt. Balikesírben és környékén Junusz Pejgambert tisztelik, mint a nemezelés meghonosítóját. A legenda szerint Junusz a hosszú vándorlásban megfáradván, leült egy gyapjúcsomóra pihenni. A verejtékétõl összetapadt alatta a gyapjú. Nemez született. Amikor a nemez félkész állapotban van, kezd zsugorodni. Junusz Pejgamber izzad – tartja a mondás még ma is. (Ökrösné, Bartha Júlia: A nemez készítése a kis-ázsiai törököknél, Kultúra és tradíció i-ii: Miskolc, 1992. 829. oldal)

Még egy legenda a nemez születéséről

Egy amerikai nemezkészítõ gyár megemlékezik egy öreg legendáról a nemez születése kapcsán. A legenda szerint egy szerzetes, akit Szent Feutre-nek neveztek, egy Normandiában fekvő kolostorból a szintén jól ismert St. Michel várához zarándokolt. Szerencsétlenségére a szerzetes testvére egy szandállal ajándékozta meg, hogy az kímélje a lábát. Minden reggel vidáman útra kelt, és esténként egy vendégfogadóban vagy egy kolostorban kimerülten éjszakázott. Lábai nagyon fájtak, de mindig arra gondolt, hogy az embernek a bűneiért vezekelnie kell.
A fájdalmat el kell viselnie – gondolta –, mert az út még hosszú. Zarándoklása során gyakran haladt el juhnyájak mellett és a birkák hátáról kicsippentett egy kis laza gyapjútincset, amit beletett a szandáljába, ott ahol a fájdalmat érezte a lábán. Lelkiismeretfurdalása volt: talán az Úr nem tartja ezt helyesnek, de talán megbocsátja ezt nekem. Egyre több és több gyapjúfürtöt vett le a juhok hátáról és jól kibélelte vele a saruját. A zarándoklat így már sokkal kellemesebb volt, végül a tizenötödik nap estéjén elérte St. Michel várát. Amikor Szent Aubert szobra előtt megállt, lehúzta a szandálját és a csodálkozástól felkiáltott. Egy új, addig ismeretlen anyagot fedezett fel, amelyik puha és erős. Ez a nemez.

Szólások a nemezről

• Mindenki nemezét nem lehet a víztől megmenteni.
• Se a nemez, se a vőlegény nem jó ha puhány.
• Akármilyen nemeztaposó nem csinál süveget.
• Ha kedvesem olyan lenne, mint a nemezem, bárhová mennék velem tartana.
• Aba(nemeztakaró) alatt férfi fekszik.
• Kopasz fejet nemezsüveg takar.
• A nemez akkor jó, ha olyan, mint az anyós: ha verem dagad, ha csavarom úgy összemegy, hogy bárhová belefér.
• Aba alól botot mutatnak.
• Aba felett csak a csillagok állnak.
• Összecsavarja az abáját (odébb áll).
• Fejére húzza az abáját (nem érzékeli a külvilágot).
• A nemezen ejtett lyuk, kardvágta.
• Korsót az ólom, nemezt a kard próbálja.
• A nemezt tapossák a szépet csókolják.
• Fegyver vasból, süveg nemezből.

Forrás http://zsuzsaboth.webs.com/

kézmüvesség

Kézművesség

"A tárgyak előállítására szolgáló eljárások a természet rendjét vették alapul. Nem csak a nyersanyagot adta a természet, hanem a méret- és arányrendszert, a szerkezeti, formai megoldásokat is a természetből merítették." (8, Tarján Gábor: Mindennapi hagyomány, 1993, p. 124) A növény- és állatvilág, az ásványok és kőzetek adta alapanyagokból kevés megmunkálással készíthetők a különféle tárgyak. A tárgykészítés első lépése az anyag kiválasztás és a helyes mértékvétel volt. Sokáig az emberi testrészek szolgáltak mérőeszközül. Az emberi műveltség alapját képező tűzgyújtás számos ősi eljárása fennmaradt a hagyományos kultúrában. Hosszmértékek: ököl (a behajlított ököl szélessége); arasz (bekarasz vagy kis arasz: a kinyújtott hüvelyk- és mutatóujj távolsága); nagy arasz (a kinyújtott hüvelyk- és kisujj távolsága); suk (a két ököl távolága a kinyújtott hüvelykujjakkal); sing (a kar hossza: 62 cm); rőf (mellközéptől ujjhegyig: 77,8 cm); lépés (75 cm); öl (190 cm). Tömeg- és űrmértékek: csipet; félmarék; marék; kupa (1,5l); ujj-, kar-, comb-, derékvastagságú. A természetben fellelhető anyagok egyszerű eszközökkel való megmunkálása eredményezte a különböző kézműves mesterségeket. Kezdeti fokon a természet készen kínált javait használtuk eszközként. A kő, mint természetben található legkeményebb anyag megmunkálás nélkül is használható, mint szerszám. Ké-sőbb pattintással, csiszolással meg is munkálták, átalakították ezen anyagokat. Néhány kőfeldolgozó eljárás külön mesterséggé fejlődött (kőfaragás, malomkő-vágás), de fennmaradtak a kövek legősibb felhasználási módjai is. A kő-korszakot fémkorszakok követték (bronz- és vaskor). Kalapálással formálják, hevítéssel meglágyítják, majd edzik szilárdítják. Ötvözetet készítenek. Számos mesterség a fémeszközöknek köszönheti a születését. Az új fémeszközök lehetővé tették a fejlettebb közlekedést, a földművelés intenzívebbé válását. A vas előállítása bonyolult munkafolyamat eredménye. A kovácsoknak, a vasnak mágikus erőt tulajdonítottak. A távoli népek és a magyarok egyaránt elhasználták az elhullott, vagy leölt állat szinte minden részét. A bőrön kívül sok eszközt állítottak elő az állat szarvából, agyarából, fogából, csontrészeiből. Csontból készítettek például árat, bocskor-lyukasztót, sípot, korcsolyát, gyermekjátékokat, gombot, stb. A fa felhasználása, a famesterség kialakulása a legősibb időkre vezethető vissza. A bot volt valószínűleg az ember első szerszáma. Eleinte csak úgy használta, amilyen állapotban megtalálta, később tűz fölött edzette, alakította. A legegyszerűbb fatárgyakat a természet kínálta, megfelelő alakjával, alkalma-san hajló ágával. Például: áglábas kisszék, fogas. Az élő fát is használta az ember, pl.: gémeskúthoz állványként. Jól tudta hasz-nosítani az odvas fatörzset, pl.: gabonatartó hombárnak. Ha a fatörzs belseje nem volt odvas vájással vagy égetéssel mélyítették ki. Így készültek a vájt csó-nakok, teknők és a hangszerek is. A fémeszközök, ácsszerszámok megjelenésével csökkent az egy fából készült eszközök száma, mivel lehetőség volt a részekből összeépített szerkezetek előállítására. Gyakran alkalmazott összeillesztési eljárás volt a ragasztás is, melyhez a ragasztóanyagot csontból, szaruból, halhulladékból állították elő, de gyantát és fagyöngyöt is használtak. A balta megjelenésével lehetőség nyílt az ácskötések alkalmazására is. Az ácstechnika lehetővé tette a vázas faszerkezetek kialakítását, a gerendavázas ház, az ácsolt láda, a lécvázas szék készítését. Az eszterga története az ókori civilizációig nyúlik vissza. Számtalan tárgy alapanyagát adja a fakéreg is. Készítettek belőle poharat, edényeket, dobozokat, sótartókat, bocskort. Feldolgozták a fa kérge alatt található háncsot is - főleg kötöző anyagként, de készítettek belőle dobozt, bocskort, szék- és ágyfonatot, függőágyat. A háncs mellett az iszalag indája kitűnő kötöző anyagként használatos. Népszerű volt a nád és a gyékény is. Kunyhó, kerítés, tetőfedés, hangszer, evőeszköz, gyerekjátékok készültek nádból, - kötél, szőnyeg, falvédő, szatyor, kocsiernyő, szakajtó, kosár gyékényből. Használtak különféle edényként kobaktököt illetve lopótököt is. Taplógombából több művelet elvégzése után kalapot, sapkát, övet, táskát, papucsot készítettek. A kosárkötés technológiája is a régmúltba nyúlik vissza, és nagyon változatos formákat mutat. A kosárkötés és a szövés is női munkának számított, de a faze-kasmesterség és a cseréptárgyak előállítása is női munka volt. Csak a lábítós korong megjelenésével került át a fazekasság a férfiak kezébe. Forrás http://library.thinkquest.org/

A nejem legfrissebb oklevele

Csomózás

Csomózás

A fonalak egymásba fonása, összecsomózása az emberi kultúra bölcsőjéhez vezethető vissza. Ugyanolyan régi munka, mint a szövés. Az ősember primitív keretben csak olyan szövedékdarabokat készített, amely egy ”ruhadarabhoz” éppen elegendő volt. A szálvégeket, amelyeket a szövéssel már nem tudott megerősíteni, valami módon rögzíteni kellett, hogy a szövés nem rojtolódjék el, s ezt a szálak összekötésével, összecsomózásával érte el.
Az ember szép utáni vágyával, értelmének fejlődésével a szálakat nemcsak a szükségességének megfelelően kötözte össze, hanem tetszetős mintákat is teremtett. Ezek szépsége már arra is alkalmassá tette a csomózott szálvégeket, hogy a ruházat díszéül szolgáljanak. Erre látunk példákat az ókori népek közül az asszírok és a pezyák ruházatán.
A szálak egymásba fonása, mintás megcsomózása, lassan függetlenné lesz a szövedéktől. Az önálló szálakból nemcsak bojtot, rojtot, hanem csipkeszerű díszítéseket is készítenek.
A XV.sz.-ban főleg az itáliai zárdákban tanították erre mind a leány, mind a fiú gyermekeket. A csomózott csipkékat punto-agroppo” vagy ”gropari” néven nevezik.
Ennek a munkának az elkészítéséhez egészen finom fonalakat használtak, így a csipke elnevezés illett rájuk.
A fonalak ilyen összecsomózása, egymásba fonása adta a gondolatot a vertcsipke megteremtéséhez.
A csomózást ”macrame” néven is említi a szakirodalom, ősi arab elnevezése után. E szó kendőt jelent, eredetileg a kendőszerű ruhadarabok széldíszítése volt a rojtkötés, vagy a csomózás.
A magyar népművészetben a legváltozatosabb rojtokat Mezőkövesden és Sárközben készítik, de az egész országban találkozunk egyszerű keeves mintákkal.

Forrás http://www.nepmuvesz.hu

rongyok

Készitette és tervezte Csordás Erika

video

http://www.youtube.com/watch?v=Cxmrbw9tlEw

Érdekesség

Szőttesek a paraszti használatban

Vica  2005.03.13. 15:29

Kezdetben a használati tárgyakat egyáltalán nem, vagy csak kevéssé díszítették, akkor is csak úgy, hogy a praktikuma, használhatósága ne sérüljön. Ahogy javult a parasztság anyagi és társadalmi helyzete, kialakultak a használati és reprezentációs vászonfélék. 

A reprezentációs tárgyaknak, a stafírungnak, a tisztaszobában felállított vetett ágynak nagy jelentősége volt. Ezek a tárgyak díszessé, az asszonyok címerévé váltak. Megmutatták, milyen anyagi helyzetben van a család, milyen ügyes az asszony.

Az eladólány és az anyja már jó előre elkészítették a hozományt –stafírungot-, és a vőfélyek, násznagyok, násznép megajándékozására szolgáló kendőket.

A stafírung összetétele, díszítettsége függött a család anyagi helyzetétől, és természetesen tájanként változott.

Nézzünk két példát:

Bodrog-közi középparaszti családból származó menyasszony hozománya:

12 db vászonabrosz, amelyből 6db dúsabban díszített ünnepi abrosz, 12 db törülköző, 6 db gyúrókötény, 2 db komakendő, 6-6 db vékony és vastag lepedő, 12 db törlő, 4 db vastag kötény, 6 db kenyeres kendő, 50 db vőfélykendő, 8 db hosszú ing, 6 db csura, 12 db ingváll, 2 rend ágynemű, 2 db szalmazsákra való vászon, 10 db vastagvászon zsák, 6 db vékonyvászon zsák, 2 db koloncos ponyva, 24 m rongypokróc szétvágatlanul.  (Forrás: Fügedi Márta: Borsod – Abaúj – Zemplén megye népművészete)

Matyó summáslány hozománya:

1 db esőruha, 1 db sütőruha, 6 db szakajtókendő, 5-6 db törülköző, 2 db batulóruha, 7 db vászonlepedő, 6 db fejeltakaró, 2 db dunna, 2 db párna, 6-7 db szűkujjú ruha, ugyanennyi pendel, 1 db damasztabrosz, 5-6 db tarisznya (sok kellett a summásságra), 1 db háziszőttes terítő, 3 db zsák. Surcból sok kellett: 3-4 db a summásságra, kellett még ünnepi, templombajáró. (Forrás: Fügedi Márta:  Borsod – Abaúj – Zemplén megye népművészete)

A paraszti kultúrában az élet minden területére, az emberélet fordulóira és a hétköznapokra is készült szőttes.

Az ágyiruhák díszítése a vászonnemű mennyiségének növekedésével függött össze.

A tisztaszobában a vetett ágyon lévő textíliákat díszítették leginkább. Ezeket a díszlepedőket, párnákat szinte egyáltalán nem használták.

Az abroszoknak többféle változata volt használatban. A leggazdagabban díszítettek családi és egyházi ünnepeken kerültek az asztalra: lakodalomkor, halotti toron, búcsúkor, karácsonykor, húsvétkor.

Abrosznak hívták a szállító abroszokat is. Ezek egyszerűbb díszítésűek voltak. Ilyen szállító abroszba kötve vitték, pl. lakodalomba a süteményt.

Nagyon sokféle kendőt használtak.

A hétköznapokon a konyhában használt konyharuhákon kevés díszítés volt.

A lakodalomban osztogatott kendő díszes, elnevezése vidékenként változott: osztogatókendő, elosztókendő, nyoszolyókendő, vőfélykendő, lakodalmi kendő.

Komakendő volt a neve annak a kendőnek, amiben a gyermekágyas asszonynak az ételt vitték. A vőfélykendőhöz hasonlóan ezt is díszítették.

Görög katolikus vidékeken húsvéti szentelésre szentelő kendőt, húsvéti ruhát, készítettek. Ott ezeket díszítették a leginkább.

A köténynek, surcnak is többféle változata volt. A hétköznapokon kevéssé díszített, vagy díszítetlen surcot használtak. Lakodalmi előkészületek során díszes csigacsinálót kötöttek maguk elé. Volt olyan vidék, ahol a lakodalmi előkészületekben részt vevő szakácsnők, másutt a lakodalomban részt vevő asszonyok kaptak díszes surcot.

A halott felravatalozásához és temetéséhez is kötődnek díszes,„halálra való” ruhák. Ezek össze voltak készítve ládában, komódban, szekrényben. A ravatalozásra való ruhán kívül számos szőttest használtak még.

A halottas lepedővel takarták le az asztalt, amire a koporsót helyezték. A ravatalozó kendővel vagy terítővel borították azt az asztalt, amiről a pap a temetési szertartást végezte. Díszes törülközőt terítettek a szobában lévő tükörre, amíg a halott a lakásban volt felravatalozva.

Leánygyermek halálakor egy stafírungra való kendőt elosztogattak. Díszes kendőt kapott a temetést végző pap, a kántor, díszes lepedőt lógattak ki a templom tornyából. Volt olyan vidék, ahol a temetésen részt vevő férfiak gyászkendőt kaptak.

Megyénkben a díszes vászon szőtteseknek két vidéken alakult ki jellegzetes stílusa: a Bodrogközben és Bükkalján.

A mintaszövésnek két fajtáját alkalmazták:

A szedettcsík lényege, hogy a mintának megfelelően felszedték a „feljáró” fonalat, és deszkákkal addig feszítették, amíg a színes „bélfonalat” behúzták, és pálcákkal rögzítették.

A rakottcsík átmenet a szövés és a hímzés között. A „feljáró” fonalba tű segítségével húzták be a mintának megfelelő színes „bélfonalat”.

 A díszes szőttesek neve régebben ezeken a vidékeken rózsás kendő, rózsás abrosz volt.

A Bodrogközben a legrégebbi szőtteseket geometrikus minták, csillagok, madarak díszítették. Az újabbakon a növényi motívumok elnagyoltabbak, lazább elrendezésűek.

Kerítőnek nevezték a szélesebb mintasorokat lezáró vagy elválasztó keskeny mintákat.

A szőttesek szélét rojtozással díszítették. A Bodrogközben eztgörcskötésnek hívták és számtalan változatát ismerték és alkalmazták.

A Bükkalján lévő falvakban – Bogácson, Tardon, Cserépfalun – gazdagon, széles szőttes sávokkal díszített vásznakat használtak ünnepi alkalmakkor. Ezeken a piros szín dominált, az elválasztó csíkok készítéséhez használtak kevés kéket.

A széles – 20-30 cm-es – díszített felületek mintasávokra tagolódtak. Ezek szimmetriája, az egyes mintasorok szép aránya mind hozzájárult a rendkívül mutatós összhatáshoz. Motívumaikra a madaras minták voltak jellemzőek. Kedvelték a repülő madaras, szíves madaras mintákat.

Borsod – Abaúj – Zemplén megyében ezen a két vidéken alkottak igen díszes szőtteseket. Egyszerűbb, kevésbé díszes szőtteseket azonban a megye minden területén készítettek.

Gondos családokban ma is találhatunk kincsként őrzött házi szőttest.

Mindig érdekeltek a kézműves mesterségek, de a fonás és a szövés közelebb állt hozzám, mint a többi kismesterség.

Valamikor régen az idősebbek megtanították a fiatalokat mindarra, amit tudtak, átadták ismereteiket, a motívumkincset.

A kislányok a guzsaly, a szövőszék mellett állva, szinte észrevétlenül tanulták meg mindazt, amit édesanyjuk, nagyanyjuk tudott. A fonás és a szövés módja, a díszítés, a szőttes felhasználása komoly jelentéstartalommal bírt, része volt az örökölt tudásnak, amihez minden nemzedék hozzátette a saját tapasztalatait, újításait, felfedezéseit.

Az idők során azonban ez a folyamat sajnos megszakadt.

Az eszközök hatalmas fejlődésen mentek keresztül, felgyorsult életünkben a „minél többet, minél rövidebb idő alatt” vált általánossá.  Közben pedig elveszett az a meghitt kapcsolat mű és alkotója között, ami a régi szőtteseket széppé, élővé tette.

Talán ezért van sokunkban igény arra, hogy ennek a tudásnak – ha csak egy kicsit is – részesei legyünk. Ennek birtokában készíthetünk otthonunkba apró tárgyakat és személyre szóló ajándékot, amivel szeretetünket,

megbecsülésünket fejezzük ki.  Ha nem sajnáljuk az energiát, egy kicsit hasonlóbbá válhatunk őseinkhez, akik soha nem azt nézték, mennyi ideig tart ideig tart a „mű” elkészítése, csak azzal foglalkoztak, mi lesz belőle, milyen értéket képvisel.

Mindezeknél azonban sokkal fontosabb az, hogy tudásunkat átadhatjuk tanítványainknak.

Forrás http://evica68.gportal.hu

linkek

/www.facebook.com/groups/szottestermek/

Tanúsitvány

kézművesség

Kézművesség

Múltja és jelene[szerkesztés 

Mivel a prehisztorikus időkben a legtöbb ember ismerte vagy elleste az ősi alapszakmák ( fazekasság, fegyverzetkészítés, ruházatkészítés stb. ) munkamódszereit és rá is kényszerült azok gyakorlására, a munkának szakmává alakulását megelőzően nem volt lényeges és ezért nem is volt ismert a kézműves személye. Az egyszerű szerszámokkal (fa, -kő, -csont, -bronz, -réz,- és vasból készült -ár, -tű, -balta, -kalapács, -ásó stb. ) a dolgozó ember többnyire szűkebb környezetének és magának készítette tárgyait. Ezeket a mesterségek ma is az ősi formájukban maradtak fenn a természeti népeknél, esetleg a munkaeszközeikben történt kisebb-nagyobb változások miatti kivételekkel korunkig is.
A kézzel elkészített egyszerű termékek többnyire a mindennapi élet szükségletei, kellékei voltak, szintén egyszerű anyagokból: kőből, agyagból, fából, bőrből, szaruból, növényi eredetű anyagokból, majd fémből és üvegből készültek a használati eszközök, tárgyak.
Bár az ókor kezdetén a rabszolgatartó társadalmakban a kézművesség alantas és rabszolgák által végzett foglalkozásnak számított, idővel a mesterségek kiváló művelői a szakmáikat elismert rangra emelték. Így azoknak, - a viszonylag kötetlenebb életformát biztosító munkajellege és a jól elvégzett munkából eredő tisztelet miatt egyre nagyobb lett a vonzereje. A rátermettségen alapult a munkamegosztás előbb a szakmák szerint, majd a szakmákon belül is.
A középkor elején vált divattá Európában először az ötvösöknél és a kőmíveseknél, valószínűleg jól leplezett büszkeségből, hogy készítményeikre pici vagy elrejtett jeleket, megkülönböztető jelzéseket vagy éppenséggel monogramokat rakjanak. Ezeket nevezzük mesterjegyeknek, és ettől az időszaktól kezdve tekinthetjük az egyéni stílusok kialakulását, lassú különválását is.
A céhes és az uradalmi mesterek még megrendelésre dolgoztak, de a népességnövekedésből és a nagyvárosi életformából következően ún. készenléti többlettermelés alakult ki, ezzel együtt létrejött a fejlettebb csere és piackereskedelem - ahol a kézművesek munkájának nagy része áru-vá vált.
A hivatásos kereskedőréteg létrejötte előtt a kézművesek a termelt portékáikat vásárokon: hetivásáron vagy országos nagyvásárokon tudták könnyebben eladni. A vásárok rendjét, melyek a helység szentjének ,,nevenapjához", vagy egyéb ünnepnapokhoz kapcsolódtak, az akkori „kalendáriom”-okban tették közre. Nagyon sok magyar népmese, - igaz és kitalált történet emlékezik meg e látványos forgatagokban zajló eseményekről, s az itt kialakuló szerelmi kapcsolatokról is. Ma is híres pl. a Pécsváradi Leányvásár, ahol most már inkább csak a zamatos borokat lehet könnyen fogyasztani...
A mester a szekérre már napokkal az indulás előtt elkezdte rakodni a portékáját, rendszerint a ,,vásáros ládákba", melyek keresztmetszete felfelé szélesedő trapézalak volt a szekérderék alakja miatt, - majd a sokszor napokig történő szekerezés után megérkezve elfoglalhatták szokott helyüket. Ott emberismeretükre támaszkodva kínálgatták szépségeiket, jött az alku és a tenyérbecsapás, - és aki jól árult, reménykedve indult hazafelé, hátha elkerülik őt a zsiványok.
Régen az inasok az idősebb, mester fokozatú szakemberektől tanulták, vagy inkább lesték el a szakma fogásait. Az előre megbeszélt inasévek letelte után ,,szabadulhattak fel", vándorolni mentek, később ,,mesterremeket" készítettek. Ezután megnyithatták saját műhelyeiket, - vagy az akkori divat szerint egy, a szakmából megözvegyült asszonyt véve el feleségül, elkészítették saját szerszámaikat és így folytatták, vitték tovább a szakmát.
A gyáripar megjelenése előtt a kézi munka szerves része volt az életnek. A gépek megjelenésével a kézi munka iránti kereslet csökkent. Egyes munkafolyamatok betanított- és segédmunka megnevezéseket kaptak, és lassan kialakult még a szakszervezetek hatására a munkavégzés nehézségi fokozatát ( erőkifejtés, hő, fény, zaj, por, rezgések, stresszhatások stb. ) követő kereset-, vagy bérkülönbség is. A kézművesség egyes ágazataiban a termékek egy része ma a dísztárgy kategóriában vagy a különleges produkciók kategóriájában készül, másoknak szűkös megélhetést biztosít a munkájuk bár tehetségesek, - megint mások a műtárgy restaurálás, másolás és hamisítás révén integrálódnak akár a nemzetközi kereskedelembe.
Bár a kézművesség helyzetén az ipari forradalom, tömeggyártás, és általában a technológia újításai, köztük a gépesítés, majd az automatizálás sokat rontott, és néhol jelentősen átalakította a kézügyességet vagy fizikai erőt igénylő szakmákat, de azokat nem tudta teljesen kiszorítani. Ennek egyik oka valószínűleg a kézműves termék tartósabb volta és a hagyományosan jobb garanciális feltételek, másik oka az embereket vonzó egyedi jelleg. Viszont a ma kézművese ha nem törekszik összhangba hozni készítménye jellemzőit a kereslettel, áruit nehezebben tudja majd eladni.

Forrás Wikipédia

érdekesség

Virágkép szövés

A szövés egy leegyszerűsített változatával mutatós fali díszt készíthetünk színes mezei vagy kerti virágokból, leveles ágakból, borostyánból, vadszőlőből, fűfélékből.

A keretbe szövött virágok és leveles ágak idővel kiszáradnak, így az összkép napról napra változik, miközben szépsége is megmarad. Főleg akkor, ha néhány olyan növényt is beválogatunk, amelyek hosszan megőrzik élénk színeiket. Ilyen például a borostyán, amelynek levelei szárazon is üde zöldek. A magazinban további tippeket adunk, milyen virágokat keressünk és szedjünk, melyek mutatnak jól együtt.

A szövés fortélyait igazán könnyű elsajátítani, hasonlatos a papírfűzéshez Virágos változatához is kell egy keret, amit ujjnyi vastag ágakból közözhetünk össze. Erre rusztikus madzagot vetünk fel széles közökkel, hogy a növényeket aztán tetszés szerint szőhessük a szálak közé. A munka során a klasszikus szövés alaplépéseit követjük, a különféle virágokat, ágakat és száraz növényeket a madzagok közé bújtatjuk. Egyszer a felvetőszál alatt majd a következő felett vezetjük a virágokat. Az sem baj, ha néhol elvétjük a sorrendet, mert a levelek és virágfejek eltakarják a hibákat. A következő virágsort pont ellentétesen kell a spárgák közé csúsztatni.

Virágokból nemcsak képet, hanem nagyobb virágszőnyeget is szőhetünk. Egy melegebb őszi napra szervezett közös virágszövés igazi csapatmunka, remek kinti szórakozás. A munka menete hasonló a virágképnél bemutatottakhoz, a különbség a méretben és a keret elkészítésében van. Itt minden kézre szükség van, az eredmény pedig díszítheti az osztályterem vagy a klubhelyiség falait.

Forrás http://www.praktika.hu/

fonás

Fonásra előkészített szösz és csepü

Vica  2005.02.18. 20:12

Sokféle szálas anyagból készíthető fonal. A felhasznált anyag meghatározza az elkészített szövet képét, tulajdonságait és a felhasználás lehetőségeit is. Magyarországon a ruházat és a lakásban használt textilek legnagyobb részét a kenderből, lenből szőtt vászon, a gyapjúból készült szőttes, posztó vagy nemez és a bőr alkotta. A XIX. század első felében Magyarországon a gyapjú feldolgozása erősen háttérbe szorult. Jórészt csak az Erdélyben élő magyar csoportok foglalkoztak a gyapjú feldolgozásával, szövésével. Néhány családnak mind a mai napig ez a megélhetési forrása. A vászonneműk hagyományos házi előállítása megyénk egész területén általános volt, egyes vidékeken különösen sokáig élt az önellátás a paraszti háztartások és gazdaságok vászonszükségletében. Alapanyagul elsősorban a kender szolgált. Nem csak saját szükségleteiket elégítették ki. A kender és a belőle készített termékek értékesítése a családoknak jó kiegészítő jövedelmet biztosított. A mezővárosok, vásárközpontok (Miskolc, Kassa, Újhely, Putnok stb.) piacain jelentős a vászon és a kender forgalma. A kendertermesztésnek és feldolgozásnak kiemelkedően fontos vidékei voltak: Bodrogköz, Bódva-völgye, Hernád völgye, a Sajó völgy egyes részei, híres kendertermelő falu volt Tardona. 

A kender feldolgozása

Egy-egy család annyi kendert vetett, amennyit egy év alatt fel tudott dolgozni. Általában közvetlenül a falu alatt terültek el az 50-150 négyszögöles kenderföldek. Ezt a földterületet lányok is örökölhették, hiszen az ő munkájuk eredményeképpen lett a föld terméséből vászon.

Nagymamám is örökölt „kenderfődet”. Azt mondták, hogy a faluban – a Tisza-menti Ároktőn - az a föld volt a legjobb, legtermékenyebb.

Mivel minden évben azonos kultúra került földbe, ezért alaposan megtrágyázták, megművelték. Ez és a kender korai elvetése a férfiak feladata volt.

2.1.1.1.  Vetés

A megművelt kenderfölddel kapcsolatban már a vetés előtt is szokásban voltak bizonyos babonás tilalmak. Ezekkel védeni akarták a kendert a rontástól.

Észak-Borsodban, a Bódva-völgyében és a Csereháton katolikus helyeken a nagyböjti tánctilalom a kender védelmére is vonatkozott. „Nem szabad nagybőtbe táncolni, mer nem nyő meg a kender, mer letapossuk.” (Borsodszirák)

A húsvét előtti második, úgynevezett fekete vasárnapon tilos volt leszedni a házakban a pókhálót, mert akkor beleállt a folyóka a kenderbe.

A vetés ideje a dél-borsodi és sík vidékeken április vége, május eleje, a dombosabb vidékeken, Észak-Borsodban május első harmada. Az észak-borsodiak szerint Szent György napján legjobb elvetni a kendert. Hamarabb nem jó, mert érzékeny a hidegre: „megcsípi a hideg a gyenge palántát”, „megsárgodik a kender”.

Legkedvezőbb az esős idő, mert ha száraz időben vetik és később jön meg rá az eső, később kel a kender, nem egyenletesen nő a palánta. Sok helyen fáradságot nem ismerve boronálás után megöntözték a bevetett földet.

Maga a vetés is külön figyelmet igényelt. A kétszeri vetést tartották a legjobbnak, így megfelelő sűrűségben hullott a mag. Általános vélemény volt az, hogy olyan sűrűn kell vetni, mint a búzát. A bodrogköziek azt mondták: „jó sürven vetik, hogy vékony szárú legyen”. A tapasztalat az volt, hogy ritkán nem jó vetni, mert vastag lesz a kérge. Az ilyen kendernek kevés volt a rostja.

Ha túl sűrűn vetették, akkor az egyik palánta elnyomta a másikat. Sok volt a csenevész kender, a „bondor” (Nyugat-Borsod), „aljakender” (Hernád-vidék), „kenderalj” (Hegyköz, Bodrogköz).

Sok jókívánság és aggodalom kísérte a kender elvetését. Szép, fejlett és minél több virágos kender – ez volt mindenhol az óhaj. Elvetés után mindig ott kísértett az aggodalom, hogy kifagy a növény, vagy a hirtelen melegben megüti a palántát a hő, beleáll a folyóka és elszívja, vagy ha túl nagy szárazság van, elszaporodik a bolha és szétrágja a levelét.

A növény védelmére sok babonás eljáráshoz folyamodtak.

A borsodi palócságban emlegetett babonák:

   Magas ember vessen, hogy magasra nőjön a kender.

   Dobjunk fel egy marék kendert jó magasra, akkor magasra nő a kender.

   Gatyában nem szabad vetni, nehogy folyókás legyen.

   Kacagjunk, nevessünk, hogy virágos legyen a kender.

Dél-Bükkalján emlegetett babonák:

   Szótlanul kell vetni, nehogy folyókás legyen.

   Tapsoljunk sokat vetéskor, akkor virágos lesz a kender.

   Gatyában nem szabad vetni, mert akkor nem kel ki.

A bodrogköziek szerint szótlanul kell vetni, különben a madár eleszi.

Bizonyos ételek előírása és tiltása is beletartozott a kendervetés babonáiba. Nagymamám mesélte, hogy falujukban, Ároktőn azt tartották, hogy a vető embernek sok tojásrántottát kell ennie, mert attól szép sárga, virágos lesz a kender. Ez általános babona volt megyénkben.

A zsendülő, növekvő és virágzó kenderpalántát nehézen lehetett gyomlálni. A magvas kenderre pályázó madarakat madárijesztővel, „ihesztővel” (Matyóság), „mórióval” (Hegyköz) riasztgatták. Dél-Borsodban a suhanc gyerekeket küldték ki csengővel, kereplővel a kenderföldre, hogy riasszák el a seregélyeket. A bolha rajzása ellen azonban nem volt védelem. Ha jelentkeztek, de még nem szaporodtak el, fahamut szórtak rájuk. Ha elszaporodtak, az összes megfertőződött növényt kiszántották, összegyűjtötték és elégették.

2.1.1.2.  Nyűvés, áztatás, mosás, szárítás

Általában mindenhol, így megyénkben is külön szerették nyűni a virágos és magvas kendert. A virágos kender nyűvésére augusztus elején, a magvaséra a hónap közepe után került sor. A virágos kender nyűvése könnyebb volt a magvasénál, mert könnyebben ki tudták szakítani. A kinyűtt kendert markonként kötötték kévékbe, majd csenevész kenderrel (bondorral, kenderaljjal) fogták össze. A virágos kenderből kötött kévét két helyen, alul és felül rögzítették. A magvas kévét középen, a „derekán”, mert áztatás előtt „megfüllesztették” és kiverték a magját. Ezután került két kötés erre a kévére is, és így vitték az áztatóba.

Az áztatás mindig a nagyobb folyóvizekben (Sajó, Bódva, Hernád, Bodrog) a part közelében volt a legtökéletesebb, ugyanis az áramló friss víz jól tisztította az ázó kender rothadó kéreganyagát.

Szüleim mesélték, hogy gyerekkorukban segítettek a kender áztatásában. Ott a „Kis-Tiszában” - a Tisza egyik holtágában – végezték a kender feldolgozásának ezt a műveletét.

Gyakoribb volt a kenderáztató tavakban és tócsákban („mocsolyákban”) való áztatás.

Az áztatás ideje mindig a víztől függött. Folyóvízben 2-3 hétig, az állóvízben egy hétig áztattak.

Az áztatás kellő mértékére nagyon kellett vigyázni. Ha túl hamar vették ki a kendert, a törés, tilolás igen nehezen ment. Ha túl sokáig ázott, töréskor, tiloláskor szétszakadtak a szálak. Mint mindenhol, Borsodban is próbatöréssel állapították meg, hogy az áztatás elérte-e a kellő mértéket. Ha a kender kérge könnyen eltörött, és jól előtűntek a szálak, akkor a kévéket lemosták és kiszedték a vízből, majd szétterítették, hogy megszáradjon.  Szép, napfényes időben erre két-három nap is elegendő volt.

2.1.1.3.    Törés, fésülés

A töréshez Borsod megye területének legnagyobb részén kétféle tiló, a törő és a simító tilómaradt meg. Itt a tilolást bitolással kezdték. Ezt az asszonyok másodmagukkal végezték. Egyikük töretett, míg a másik a bitó nyelve és vályúja közé tologatta a kendert.

A finomabb törésre alkalmas tiló elterjedtebbé vált a bitónál, és szerepét továbbvitte.

A kender „elcsapása” volt a tilolás nehezebbje. A megszárított kenderből egy-egy marokra valót bal kézbe vettek, a csapó tiló nyelve és vályúja közé tették keresztben. Jobb kézzel apró rángató mozdulatokkal törték, mialatt bal kézzel a kendert lassan húzogatták, közben pedig cserélgették a végeit. A kihúzott kendert odacsapkodták a csapótiló oldalához, hogy a fás résztől még könnyebben megszabadítsák. A lehullott kéregtörmeléket tájanként más-más szóval illették: cseppü (Bodrogköz), csontja (szentistváni matyóság), pozderva (mezőkövesdi, tardi matyóság).

A törés után 2-3 csapómarkot egybevettek „simítómaroknak”. Megrázogatták, a tiló szájába lendítették, rászorították a nyelvét, majd alatta kihúzták a már szösszé vált kendert. Simítás után kirázták a szöszt és előkészítették a puhításra, szösztörésre.

A megpuhított szösz széthasítása és osztályozása a fonásra való előkészítés utolsó szakasza volt. Ennek eszköze a meszelőfej formájú gereben. Nagyoló és finomító fajtáját a vasfogak durvább, ritkább, illetve finomabb és sűrűbb elhelyezkedése határozta meg. A szöszt a gereben fogai közé csapták és végighúzták rajta.

Mindig az a legkiválóbb minőségű szösz, amelyik a durva és finom gerebenezés után végig a kézben maradt. Az első durva gerebenezés után a fogak közt maradt kendert kiszedték, és a finom gereben fogai között végighúzták. Ami így a kézben maradt, azt a finom kendernek a sűrű gereben fogai között maradt szálaival tették egybe.

A legrosszabb minőségű szösz az volt, ami ennek végighúzása után a gereben fogai között maradt. Így három, néhol négyféle szöszminőséget különítettek el.

Matyóság:

   fáji (feji) - nagytincs – kistincs – csepü (Mezőkövesd)

   szála – tincs – csepü (Tard)

Dél-Bükkalja:

   szála – tincs – aprószösz – csepü (Bogács, Borsodgeszt)

   szála – tincs – kóc – csepü (Sály)

Cserehát:

   szösz – makóca – pátyosz – csepü (Hegymeg)

Hernád-völgye:

   szála – pátyosz – csepü – druga (Hernádszurdok)

Bodrogköz:

   fejeszösz – apró – hegyi (Karcsa)

Tisza vidék:

   kender – aprószösz – csepü (Ároktő, Tiszaoszlár)

Az elsőrendű szöszanyagból készült az alsó ruhanemű, a másodrendűből a lepedő, törülköző, konyhakendő, a régi vászon munkaruhák, a harmadrendűből a liszteszsákok, ponyvák, a csepüből a durva zsákok, madzagok.

A fonásra szánt szöszt megkülönböztető kötésmódok alkalmazásával rakták el száraz helyre, kamrába, padlásra kosarakban, ládákban. A virágos kender fonásra való előkészítését még szeptemberben befejezték, a magvasét pedig október első felében.

Minden becsületes házban előkészítették a fonásra a kendert, majd végezni kellett a házon kívüli őszi munkákkal, hogy aztán nekiüljenek a fonásnak, amely a téli esték legnépszerűbb társas munkája volt.

2.1.1.4.  A kender fonása

A fonás ideje az ősz végére és a téli hónapokra esett. Az asszonyok arra törekedtek, hogy karácsonyig kész legyenek a javával, hiszen a kész fonalat még meg is kellett szőni a tavaszi munkák kezdetéig.

A fonás nemcsak munka, hanem szórakozási lehetőség is volt, mert mellette nyugodtan lehetett beszélgetni. Külön tartottak fonót a növendék, az eladó lányok, a fiatalabb ésidősebb asszonyok. Volt olyan falu, ahol erre a célra létezett fonóház. Ahol nem volt, ott a házaknál fontak és segítettek megfonni a háziak szöszét is. A guzsalyát, orsóját és a fonnivalóját mindenki magával vitte. Állandó és megszokott ülésrend alakult ki. Az idősebbek az ajtónál, a fiatalabbak a szoba hátsó részében ültek. Gyorsan hozzákezdtek a munkához, mert ha a legények az állatok körüli teendők elvégzése után megérkeztek, a fonás lelassult. Beszélgetni kezdtek, meséket, ijesztő elbeszéléseket mondtak, később énekeltek, különböző fonóbéli játékokat játszottak. Ha háznál volt a fonás, nem maradtak sokáig. A gazdaasszony jelzésére egyszerre távoztak.

A fonóban nemcsak munkát végeztek és szórakoztak. Ez volt a falu „házasságszerző intézménye”, ahol a fiatalok megismerhették egymást.

Ahogy a kender vetésénél, úgy a fonásánál is voltak babonás tilalmak.

Matyóság:

   Igen gyakran a farsangot említik tilalmi időnek: aki ekkor fon, befonja a „tikok seggit, nem tudnak a tyúkok tojni.

Bódva-völgy – Cserehát:

   Szombat este tilos fonni. Aki ezt megteszi, Szűz Mária haját húzza, nem a szöszt.

   Luca napkor ne fonjunk, mert a kislibák csőre elgörbül.

Dél-Bükkalja:

   Tilos két ünnep közt (karácsony és vízkereszt) fonni, aki mégis megteszi, annak szétszakad a vászna.

   Luca napkor tilos fonni. Aki ekkor fon, attól a boszorkányok ellopják a fonalas orsót és véres orsót hagynak helyette.

Bodrogköz:

   Aki két ünnep közt (karácsony és vízkereszt) fon, annak tenyerébe megy az orsó hegye.

   Luca napkor legfeljebb csak fél 12-ig szabad fonni. Aki ezen túl fon, éjfélkor boszorkányokkal találkozik, akik letérítik az útról.

2.1.1.4.1.  A fonás eszközei

A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, vagy ahogy megyénkben sok helyen hívják, a guzsoly.

A XVIII. század végén megjelent a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka.      Ezzel rövidebb idő alatt többet lehetett fonni, mégsem szorította háttérbe a guzsalyt.

 Az egyszerű és kerekes guzsaly közül az előbbi terjedt el jobban.

 Az egyszerű talpas guzsalynak két fajtája volt népszerű megyénkben: a megye legnagyobb részén a „kéttalpas”, a zempléni Hegyközben az „egytalpas”. A kettévehető talpas guzsalyoknak három része volt: talpa, szára (pálcája), feje (guzsalyfej, guzsalyfő). A talpba ütött szár felső vége vékony bütyökben végződött, erre húzták rá a kivájt guzsalyfejet. A guzsalyt úgy kedvelték, hogy a feje minél hosszabb legyen, hiszen így több szöszt lehetett rákötni.

Igénytelenebb helyeken ezeket a talpas guzsalyokat otthon bármelyik férfi el tudta készíteni. Az igényes szép talpas guzsalyok készítése már mestermunka volt. A falukban élő fafaragók, esztergályozók, kerékgyártók készítették. Ugyancsak ők gyártották a guzsalyokhoz azorsót.

Az orsónak lényeges eleme volt az egyenes szár, bármilyen kis görbület zavarta a fonást.

A guzsalyhoz, orsóhoz kellett még a szöszkötő. Ezzel a szöszt erősítették a guzsalyfőre. A mezőkövesdi matyó guzsalyokon széles bőrsallangok, a tardiaknál, szentistvániaknál széles selyempántlikák kötötték le a szöszt. A fiatalabbak rendszerint üdébb, világosabb, míg az idősebbek fakóbb, sötétebb színeket használtak.

A fonalat nedvesen kellett sodorni, hogy jól tapadjon, különben szétváltak, „kisodródtak”. A guzsallyal, orsóval való fonáshoz, a kézi fonáshoz „nyálítottak”, vagy kis edény vizet használtak a bal kéz és a fonal nedvesítésére.  A nyálgyűjtéshez fanyar gyümölcsöt eszegettek. Általánosan elterjedt „nyálító” volt a savanyú káposzta vagy a cékla.

2.1.1.4.2.  A fonás munkamenete

A fonás megkezdése előtt rá kellett szerelni a szöszt a guzsalyra. Ezt a műveletetágyazásnak hívták. Tépegetéssel és a tépések egyirányú egymásra helyezésével előkészítették a fonás egyenletességét.

Az ágyazás után levették a guzsalyszárról a guzsalyfejet, és úgy csavarták a szöszbe, hogy a szálak a guzsalyfej mentén hosszában húzódjanak. Ezután szöszkötővel csigavonalban haladva leszorították. A felkötött szösz lefelé terebélyesedett, mert így könnyebben tudtak szálat húzni a szösz aljából.

A kézi fonás főbb szakaszai:

   Rákezdés: az orsó hegyét megnyálazták, egy kis szöszt húztak ki kezdő szálnak, és ebbe belepödörték az orsó hegyét.

   Első húzás: rendszerint rövidebb volt a következőknél. Fontos, hogy egyenletesek legyenek a szálak.

   Első felcsavarás az orsóra: az első húzás után az orsó hegyére ragasztott fonalvéget lehúzták az orsószár aljára, majd jó feszesen rátekerték, amíg arasznyira megrövidült. Ezután az orsószáron „ritka csavarással” felvezették, és ezután már hurokkal fontak tovább.

   Hurkolás: arra szolgált, hogy a fonal tartsa az egyre nehezülő orsót. Hurkot csak addig hagytak az orsó hegyén, amíg húzták a fonalat. A szálra csavarás előtt egy mozdulattal letolták.

   Fonalnyújtás szilárdítással: a fonalat jó feszesre húzták abból a célból, hogy jó keményen rá lehessen csavarni az orsó szárára.

   Hosszú nyújtás felcsavarással: ezt a műveletet az asszonyok akkor végezték, amikor sokat akartak egyszerre fonni. Ilyenkor szabad forgást biztosítottak az orsónak, hogy csak a fonal sodródását kelljen igazgatni. Ez a művelet nagyon látványos mozdulat volt, csak a gyakorlott asszonyok tudták.

   Az orsó telítése: nagyon ritkán fontak tele egy orsót. Általában két félig font orsót összehajtottak. Ez úgy történt, hogy a szálak végét kétszeres hurokkal összekötötték, majd az egyik „fél orsóról” áthajtották a fonalat a másikra. Az így megtelített orsót „hajtott orsónak” hívták.

A fonás befejezése után a kész fonalat motollára tekerték fel, amely egyben már mérést is jelentett. Ami egyszer körülérte a motollát, az volt a szál. Mivel ez vidékenként változott, ezért nem jelentett abszolút mértéket. Az első összetett egység vidékenként változva a szál háromszorosa: az ige, vagy az 50-100-szorosa a kispászma. Ennek 40-100-szorosa volt a nagypászma (sing, hasáb).

Ennek a bonyolult rendszernek a segítségével mindig pontosan számon tudták tartani az elkészült fonal mennyiségét és a belőle szőhető vászon hosszát.

A fonás befejezése után következett a fonalmosás. Először lúgos vízben kifőzték a fonalat, majd alaposan kiöblítették. Ez történhetett otthon, de volt olyan vidék, ahol folyók, tavak jeges vizében öblítettek. A facsarásban és a hazaszállításban a férfiak is segítettek. A még vizes fonalat kerítésre, tornácra terítették, hogy megszáradjon, majd gombolyagokba tekerték, és így tárolták addig, amíg hozzá nem fogtak a szövéshez. Azt a fonalmennyiséget, amelyet be akartak festeni, külön tárolták addig, amíg a festéshez hozzá nem fogtak.

Forrás http://evica68.gportal.hu