A fonás

A fonás történetéből

A kezdetek

A fonalkészítés – röviden: fonás – az ember által alkalmazott egyik legrégebbi technika, amely valószínűleg még a szövést megelőzően fejlődött ki. A szövéshez ugyanis fonalra volt szükség és a szövést már időszámításunk előtt 5–6 ezer évvel is ismerték. A maiGörögország területén az i. e. 6.–5. évezredben virágzott ún. Sesklo-kultúra feltárt emlékei közül már előkerült fonóorsó.

A természetben talált rostok egymagukban nem voltak elég hosszúak és elég erősek, viszont a mindennapi megélhetéshez, élelemszerzéshez is szüksége volt az embernek hosszabb-rövidebb kötelekre, zsinórokra. Ahhoz, hogy kellő szilárdságú legyen a kötél, több szálat kellett összefogniuk és összesodorniuk. Ezt a műveletet, ha rövidebb kötélre volt szükség, egy ember készítette, míg, ha hosszabb kötél kellett két ember együttes munkájára kellett hozzá. Ha csak egyszer sodorták gyengébb, ha viszont az első sodrás után a kötél közepét megfogták, vagy botot akasztottak bele, s a két végét pedig elengedték, akkor erősebb, sodrottabb kötelet kaptak végezetül.

Az összesodrást segíthette, ha az össze sodorandó szálak egyik végét kézben tartották, a másik végére követ kötöttek és ezt megpörgették. Ezzel azonban csak addig tudtak fonni, míg az összesodrott szálköteg el nem érte a földet. Ezután fel kellett mászniuk magasabbra, hogy a fonást tovább tudják folytatni. Később rájöhetettek a csévélés hasznosságára, azaz a már megsodrott képződményt (fonalat) egy farúdra feltekercselhették és ha a farúdhoz erősítették a követ, akkor ezzel a szerszámmal – amit az orsó ősének tekinthetünk – végezhetik a sodrást. Az idő múlásával kitapasztalhatták, hogy a nedves növényi rostok könnyebben fonhatók, ezért később tudatosan beáztatták az alapanyagot a fonás megkezdése előtt. Azt, hogy ki miből font kezdetben leginkább az határozta meg, hogy mi állt rendelkezésére. Így például Egyiptom területén a lent használták, míg India területén a pamutot, Kínábanpedig a selyem állt nagyobb mennyiségben a rendelkezésre. Hidegebb éghajlatú területeken az állati szőrök felhasználása volt a legáltalánosabb.

Hogy a fonalkészítés milyen fontos szerepet játszott az emberek életében, azt az is bizonyítja, hogy egyes ókori népeknél a sors istennői (például a görögöknél Klóthó, a germánoknál a Nornok) „a sors fonalát fonták”. Az ókori görögök a fonást (és a szövést) Athénéistennő találmányának vélték.

A kézi fonás

Kézi fonásnál a fonáshoz felhasznált szálhalmazt egy farúdra kötik – ez a guzsaly, amit a fonó nő a bal hóna alá szorítva tart. Egyik keze ujjaival megpörgeti az orsót, amelyen a végéhez kötött szálak ezáltal összesodródnak. Sodrás közben a guzsalyra kötött szálhalmazból másik keze ujjaival folyamatosan újabb szálakat húz ki, miközben a szalagot is fokozatosan nyújtja, vékonyítja.^{[Jegyz. 1]} A szálakat munka közben állandóan nedvesíti, mert így hajlékonyabbak, jobban sodorhatók lesznek. Mihelyt az orsó leér a földre, az elkészült fonalat feltekercseli az orsó pálcájára. Az ily módon egymás után készülő fonalszakaszok összefüggő, hosszú fonalat alkotnak. Ezt a munkát az asszonyok fel-alá járkálva végezték, ezért a használt orsót „gyalogorsónak” is nevezik.

A fonókerék és a rokka

Későbbi találmány a fonókerék, amelyen az orsót egy kézzel vagy lábbal hajtott kerékről kötélhajtással forgatják. Indiából származik, ahol valószínűleg az 1. évezredben kezdték használni. Európában csak a 13. században terjedt el. A fonókerékkel hajtott orsó úgy működik, hogy ha a fonalat az orsó tengelyében vezetik, akkor sodorja a fonalat, amikor pedig az orsó tengelyével közel derékszögben vezetik, akkor feltekercseli magára a fonalat. A fonalat e két irány között kézzel mozgatják.

A rokka, amely 15. századi olasz vagy német találmány, működési elvében annyiban különbözik a fonókeréktől, hogy egyesíti a sodrás és a feltekercselés műveletét és erre a szárnyas orsót alkalmazza.

A fonógép kialakulása

Bár az 1500-as években már Leonardo da Vinci is foglalkozott a fonalképzés gépesítésével, a fonógép kialakulása a 18. századi ipari forradalom eredménye.

Az első olyan gépet, amely a szálakból álló szalag (az ún. előfonal) nyújtását és sodrását egyesítette, John Wyatt készítette 1738-ban. A fonógép feltalálójának azonban az angolJames Hargreavest tekintik, aki 1764-ben elkészítette „Spinning Jenny” (Fonó Jenny) elnevezésű, 8 orsóval működő gépét. Ez lényegében a fonókerék működési elvén alapul, kiegészítve azzal, hogy egy mozgó kocsit is alkalmazott az előfonal kihúzására. Richard Arkwright 1769-ben szabadalmaztatta „Water Frame” elnevezésű, vízzel hajtott folyamatos fonógépét, amely a rokka szárnyas orsóját használta fel, kiegészítve az előfonal nyújtásának azzal a ma is használt módszerével, hogy azt két hengerpár közé vezette, amelyek közül a második nagyobb kerületi sebességgel működik, mint az első, így a két hengerpár között az előfonal megnyúlik, benne a szálak egyenletesen oszlanak el és párhuzamosan rendeződnek.

E két fonógép működési elvét használta fel Samuel Crompton, aki 1779-ben szabadalmaztatta „Mule Jenny” elnevezésű gépét (a mule, azaz öszvér szó arra utalt, hogy két különböző működési elvet egyesített). Ez a gép az 1830-ban Richard Roberts által szabadalmaztatott szelfaktor előképének tekinthető. Ilyen gép még a 20. század közepéig is használatban volt egyes fonodákban.

A ma is rendkívül elterjedt gyűrűs orsó John Thorpe 1828-ban bejelentett találmánya.

A turbinás fonást a 20. század közepén csehszlovák mérnökök fejlesztették ki és azóta világszerte elterjedt.

•  

Forrás Wikipédia