szövőszék

szövet, vászon készítésére szolgáló szerkezet, amelynek fő alkatrésze a készülő szövet hosszanti fonalainak síkját szálanként két, esetleg több részre egyetlen mozdulattal szétválasztó berendezés, a nyüst. A szövőszéknek két fajtája ismert a Kárpát-medencében: a fonalsíkot függőlegesen tartó szövőszék, amely a század elejéig már csak a → tarisznyás mesterségben maradt meg, és a láncfonalat vízszintesen vagy enyhén ferdén tartó szövőszék, amely kender- és lenvászon, gyapjúszövet készítésére a legutóbbi időkig általános volt. A függőleges szövőszéknél a fonalsíkot még kézi nyüsttel (hurokpálcával) kell szétválasztani, a vízszintes szövőszéknél már pedálos, lábítós nyüstök gyorsítják a munkát. Fontos szerepet tölt be a szövőszéknél a keresztfonalak tömörítését, leverését szolgáló borda is. A függőleges szövőszéknél ez még a szövőszéktől független, külön eszköz, amit minden keresztszál leverésére külön kézbe kell venni, míg a vízszintes szövőszékben már beépített borda van. A fonalat, ill. a vásznat tároló hengerek, a nyüstök és a lábítók, valamint a borda tartására a szövőszéknek kerete, állványa van. – A Kárpát-medencében az állványok formája alapján a vízszintes szövőszéknek három fő formáját különböztetjük meg: a teljesen zártan beépített állványt (Dunántúl, Duna–Tisza köze, általában ahol → takácsok szőnek), a teljesen nyitott állványt, ahol a nyüstök és a borda tartására egyetlen akasztórúd áll ki az alapvázból (Erdély és részben Tiszántúl), valamint egy félig beépített – az előbbi kettő között átmenetet képviselő – formát (Felföld és részben Tiszántúl). A parasztszövőszék neve a Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterület többi részén a szlávból származó szátva, szátyva (a Felföldön), ill. eszváta, esztováta, osztováta (Erdélyben és É-Tiszántúlon). A szövőszék két legjellegzetesebb alkatrészének, a nyüstnek és a bordának szintén szláv eredetű a magyar neve, de már az egész magyar nyelvterületre kiterjedően. – Az ókori Európa népei (így a görögök, germánok) súlynehezékes függőleges szövőszéket használtak. Időszámításunk kezdetén Rómában is még ezzel szőtték házilag a rituális toga virilist, de a rabszolgák hadával üzemszerűen előállított szöveteket már két keresztfás (a fonalsúlyokat keresztfával helyettesítő) függőleges szövőszéken készítették. Ilyen szövőszékeket használtak Egyiptomban az Újbirodalomban, az ókori Egyiptomban volt azonban egyszerű vízszintes szövőszék is. – A lábítós szövés a keleti (kínai és hindu) szövési technikából alakult ki. Elő-Ázsiában a 4–6. sz.-ban a szövőszéken a fonalsíkot lábbal mozgatott nyüsttel választották szét, s a keresztszál leverésére lengő borda szolgált. A 6. sz.-ban Bizáncban már lábítós szövőszéket használtak. K-Európában bizánci, ill. szláv közvetítéssel terjedt, s a 9–10. sz.-ra a Kárpát-medencébe is eljutott. Az arab hódítások révén a 7–8. sz.-ban Szicíliába is elkerült és Spanyolo.-ban a mór hódítás előtti időkben már megvolt a lábítós szövőszék. A 9–11. sz.-ra Ny.-Európában általánossá vált. – Irod.Endrei Walter: A lábítós szövőszék kialakulása és feltűnése Európában (Történelmi Szle, 1958); K. Csilléry Klára: Az Árpád-kori veremház ülőgödre és a házbeli szővőszék kérdése (Népr. Ért., 1970)

Forrás Magyar Néprajzi Lexikon